Szatmár

Szatmár aranya

A Tisza, Szamos, Túr, Kraszna folyók által szab dalt, máig érintetlen vidéken nagy hagyománya van a gyümölcskultúrának, már évszázadokkal ezelőtt is óriási területeket borítottak gyümölcsösök.  Ezt a vidékeket a szilva hazájaként szokták emlegetni. A Felső-Tisza és a Szamos öntéstalaján, a Kárpátok peremvidékének kedvező éghajlati viszonyai között tudott meghonosodni évszázadokkal ezelőtt több vadszilva faj. Ebből a szilvából készül a világhírű szatmári szilvalekvár, aszalt szilva és a szatmári szilvapálinka. A pálinkafőzés ősi múltjának mestersége apáról fiúra száll évszázadok óta, a pálinka misztériuma azonban maga a gyümölcs. Az eredetvédett szatmári szilvapálinka csak a Szatmárban termő szilvából készülhet. Ez az apró gyümölcs a Szatmár aranya, amellyel a föld megajándékozta az embert.

 

A reformáció bölcsője

A rebellió és protestantizmus vált a Felső-Tiszavidék stigmájává. E templomok láttán részesei lehetünk a kereszténység megszilárdulásának a középkorban és a reformáció előretörésének a kora újkorban. A vallástörténeti események figyelembevételével, joggal tekinthetünk erre a vidékre úgy, mint a reformáció magyarországi bölcsőjére. Olyan meghatározó vallástörténeti eseményeknek adtak otthont ezek a templomok, amelyek hozzájárultak a reformáció magyarországi előretöréséhez és megszilárdulásához. Ezen templomok, a magyar protestantizmus 500 éves bástyái a reformáció forrásvidékén, a "kálvinista róma" árnyékában.

 

A magyar irodalom kultikus zarándokhelye

Különleges szeglete ez Magyarországnak, a magyar irodalomtörténet kultikus zarándokhelye. A magyar irodalom szellemóriásainak és a magyar irodalomtörténet meghatározó alkotásainak szülőföldje. Itt született meg 1823. január 22.-én a Himnusz, ez a táj ihlette meg Petőfi Sándort, ezen a „tündérszigeten” élte át legboldogabb gyermekéveit Móricz Zsigmond.

 

„Ez a tájék Magyarország dagasztó teknője, s ennek a fajtájából, a mi fajtánkból s e vidékről kellett a megindult magyar intellektuális forradalomnak vitézeket kapnia”
(Ady Endre, 1907).

 

„Milyen boldog vagyok én, hogy én itt születhettem. Hogy én innen vihettem magammal a nyelvet, az érzéseket s talán az erőt az egész magyarság öntudata elé.”
(Móricz Zsigmond, 1929)

„…s meglátogattam a szent sírt, melyben a legnemesebb szívek egyike hamvad. Halmánál nincs kőszobor, még csak fejfa sincs, melyre neve volna fölírva, de nincs is rá szükség, mert az odalépő vándornak szívdobogása megmondja ki van ott eltemetve. Csendes a táj? A városok nagy világ zaja nem hangzik idáig. A nagy férfi sírja körül szellő rezgeti a tövisbokrokat, a tövisbokrok virágjain vadméhek donganak s távol az andalgó Tisza halkan mormolja dalát, hogy a koporsóban nyugvó álmát ne zavarja”.
(Petőfi Sándor, 1847)